Már a legelején felmerül az önmeghatározás kérdése, hogy kik is vagyunk, hányan is vagyunk valójában, akik elsősorban fordításból élünk? Még az is felvethető, hogy szakma-e egyáltalán, amit művelünk?
Hogy a válasz nem egyértelmű, azt némiképp jelzi, hogy az ágazati besorolásunk hosszú ideig ez volt: „74.85 – Titkári, fordítói tevékenység”. (2008-tól: „74.30 – Fordítás, tolmácsolás” a „74 Egyéb szakmai, tudományos, műszaki tevékenység” alatt.) Ennek az összemosásnak az egyik gyakorlati következménye, hogy hivatalos statisztikai adatok nem összesíthetők a tevékenységünkre vonatkozóan.
Vitathatatlanul szakma a tanáré vagy az orvosé. Jól meghatározott tanulmányokat kell folytatnia, vizsgákat kell letennie ahhoz, hogy a szakmájában dolgozhasson. Viszonylag jól körvonalazható karriermenetet, előmenetelt tud elképzelni magának.
Mindez a fordítók esetén nem igaz. Ugyan jó, ha van valamilyen felsőfokú végzettsége, ha van felsőfokú nyelvvizsgája, ha van szakfordítói képesítése – de enélkül is megélhet fordítóként. (Ugyanezt egy orvos vagy tanár nem tehetné meg a szakmájában.)
A fordítói szakma sok szempontból egyedi, nem hasonlít a többihez. A fordítók érdekeit, érdeklődési körét és szakmai fejlődését elsősorban a fordítók nyelve és a szakterülete határozza meg, ennek mentén építik a kapcsolataikat. Már csak a nyelvek és a szakterületek sokfélesége miatt is az a helyzet, hogy a fordítói társadalom egymáshoz alig kapcsolódó csoportokból, egyénekből áll. Ennek egyik sajnálatos következménye, hogy összefogásra nemigen lehet számítani, az érdekeinket egyénileg kell megvédenünk, közös fellépésre, érdekképviseletre nem számíthatunk. Ennek sajnos bizonyságát adják az elmúlt évtizedek szervezetépítési próbálkozásai és kudarcai.
Csak becsülhetjük, hogy hányan lehetnek azok, akik elsősorban fordításból élnek. Ha a legnagyobb magyar nyelvű fórumok és portálok 500 fő körüli tagságát nézem, nem hiszem, hogy pár ezer főnél többen lehetünk.